A cikk szerzője: Tóth Gábor
Előszó
Ez a blogbejegyzés rendhagyó, mert nem étkezésről, élelmiszeriparról, életmódról szól, hanem aktuális etikai alapkérdéseket boncolgat, nem szakmai szemmel. Valljuk meg, legtöbben nem vagyunk történészek, sem háborús kérdésekben jártas emberek, de van véleményünk, amely a történelmi, irodalmi, vagy más jellegű tudásunkból táplálkozik. Egymás gondolatai által pedig épülhetünk, szélesedhet a látókörünk, ahogy magam is szívesen gondolkodom mások meglátásain. Írásomat azért bátorkodom közzé tenni, mert bár élelmiszerkutató és mérnök vagyok, az ilyenfajta történelmi kérdések ifjúkoromtól foglalkoztatnak, magam is sokat olvastam ezekről, valamint alkalmam nyílik többekkel hiteles módon beszélgetni a témáról.
Amikor jött a nagy fekete Volga
A nagyhatalmak gyarmatosítani akarnak, ez mindig így volt és valószínűleg így is marad, keleten és nyugaton egyaránt. A cél a tulajdonlás, a Föld kincseinek és az emberek lelkeinek birtoklása. Nagyszüleink megéltek legalább egy világégést, mert néhány kényszeres vagy önérzetében sértett ember értett a beszédhez és adott időben, adott helyen tudták, mit akarnak hallani a tömegek. A diktátor mindig valakinek a lelki éhségéből táplálkozik. Majd jött a világ két részre szakadása, és a hidegháborús idők, a fegyverkezés és a nagyhatalmak konkurenciaharca: ki a nagyobb.
A történelem diktátorok uralmának és forradalmaknak, szabadságharcoknak a sorozata. Maradnak a hősök sírjai és a megemlékezés, az úgynevezett nemzeti ünnepek, amelyek célja: tanuljunk a múltból. „Zászlófelvonás, zászlónak tisztelegj!” - hangzik. A hidegháborús időkben voltak tényleges harcok is, sok halottal, gondoljunk Szerbiára, a Közel-Keletre vagy Afrikára, és mindenhol tetten érhető a kelet-nyugati ellentét.
Évtizedekre bebetonozódott a kelet, ahol becsapták az embereket, azt ígérték, minden jobb lesz, de nem lett jobb, csak zártabb lett a bűn. Miután Lenin 1924-ben agyvérzést kapott, Sztálin megerősödhetett, majd gyarmatosított (ne feledjük, Lenin is diktatúrára törekedett): területet és emberi lelkeket akart uralni, a nép pedig éhen halt. Az elemzők úgy tartják, a cári Oroszország végnapjai után a fiatal Sztálin megtestesítette az "orosz álmot": a férfias, vastag bajuszú, erőskezű, ravasz, élelmes ember, a hős, aki népe boldogulásáért síkra száll, harcol, védelmez. Az emberek azt látták benne, amit látni akartak, nem a valóságot (bizonyos értelemben ez az attitüd a mai napig jelen van Oroszországban). Sztálin lelke nem volt egészséges, sérelmeket őrzött, és vágyott a korlátlan hatalomra, ahogy a másik oldalon Hitler is, bár szakértők szerint Sztálint a teljhatalom tette igazán erőszakossá, a "medve" uralmat kapott, éles fogai és körmei nőttek, majd megéhezett. Megvalósította az úgynevezett "állami terrorizmust", és saját emberei között kutatta az ellenséges, beépült elemeket, ami gyakorlatilag mániássá is tette. (Nem titok, hogy a mai orosz vezető felnéz a "vörös cárra", Sztálinra, mint - úgymond - erős kezű birodalmi uralkodóra.)
A vasfüggöny mögött az állami tulajdont jórészt befolyásos, a vezetéshez közel álló magánszemélyek kapták meg és uralták vagy használták az ún. szocializmusban is, a nép pedig csak egy ideig örülhetett a vélt hatalomnak – proletárdiktatúra, még viccnek is rossz a kifejezés. De a nép számára a hatalom helyett - élve a magyar nyelv lehetőségeivel - legfeljebb hat alom (vagy inkább sírhely) maradt és a lelki, majd testi erőszak. Tisztogatás, titkosszolgálatok, és a nagy, félelmetes, csendesen érkező fekete Volga, néhány szűkszavú "programozott" ballonkabátossal - csak azt szabadott mondani, amit elfogad a vezetés, különben elvisznek. A tanultság, diploma nem volt elsődleges, a párttitkár könnyen doktori címet kaphatott és szép nyaralót. A rendet biztosító eszköz: a félelem - régi és bevált módszer, nincs erősebb és hatékonyabb.
Emlékszem, néhai nagymamám mindig suttogva beszélt a felsőgödi házban, mert azt mondta, a falnak is füle van és szerinte a szomszédok besúgók, mert folyton nézik őt a kertjükből. Azután kiment az ágyásokat gyomlálni és széles mosollyal köszönt a szomszéd néninek: "Erzsikém, de szép időnk van, hogy terem neked a paradicsom?"
"Go west", avagy a Volga helyett más érkezett
A keleti bezárt világ mellett adott volt egy mindenre nyitott "nyugat", ahol megszűnt a félelem, mindent szabad volt megtenni: írni, véleményt nyilvánítani, Istenben hinni. Persze itt is jelen volt a nagyon gazdag és a nincstelen, a szabadságból szabadosság lett, A hattyúk tavából popzene és heavy metal, mert az emberi szív nem változott nyugaton sem, csak éppen más hőmérsékleten és pH-értéken működött. „I’ve been looking for freedom” – énekelte a sikeres David Hasselhoff, majd ivott rá valami erőset. Hasonlóan ismert a Pet Shop Boys "rózsaszín" refrénje is, amely az orosz himnusz akkordjaira épült: "Go west - life is peaceful there, go west - in the open air, go west - where the skies are blue, go west, this is what we're gonna do...". A kelet zártsága mellett nyugaton ömlött a szenny és az erkölcstelenség a fiatalokra, ez az úgynevezett fejlődés, a modern és szabad társadalmi modell, az amerikai álom, az ábrándok boldog és határtalan világa – maga Hollywood. A Volgából Cadillac lett, Stirlitzből pedig James Bond, a fegyver maradt.
Ma már tudjuk: egy illúzió volt ez is, a "felszabadító" nyugati kultúra délibábja, az elfojtások miatt fulladozó és vasfüggönnyel elhatárolt keleti világból a szabad szellemi oxigénhez jutó, kultúrált, képzett, "másodszor is felvilágosult" nyugati polgár önbecsapása, amely valójában egyfajta modern rabszolgaságot jelentett, a technika, az informatika, az automatika, a számítógépek és a mobiltelefonok révén. Míg az oroszoknál a szomszéd leskelődött, vagy a lakásokban titokban elhelyezett poloskák szolgáltatták a friss híreket, nyugaton erre már semmi szükség nem volt, hiszen a hírszerzés is korszerűsödött. A megfigyelés és nyomonkövetés ugyanúgy jelen volt és van nyugaton is, csak más módszerekkel, nem annyira látható módon.
A németek terrorja alól az oroszok, az oroszok terrorja alól a nyugat szabadított. A nyugattól pedig már senki nem ment meg, bár újabban egyre inkább szóba kerül Kína, aki újabb szeletet hasítana a nagy tortából, mivel nem elég az a nem kevés, amije van. Ő is további területet, hatalmat, befolyást szeretne, mert ne feledjük el jelen cikk alapvetését: mindenki gyarmatosít. Van, aki erőszakkal, és van, aki okosabban; van, aki félelemmel, és van, aki szabadossággal „dolgozik”. Egyes államok katonai jellegűek, és a militarizálásban gondolkodnak, mások a fehér asztaloknál, eszes diplomaták révén érik el céljaikat, tény ez utóbbi inkább a jogállamokra jellemző. Keleten a szabadságjogok mást jelentenek, míg a nyugati kultúra jobban meghagyja a lelkiismereti szabadságot és a jogorvoslat lehetőségét, ami kulcsterület, mert így nem jön a Volga a ballonkabátosokkal (bár a megfigyelés lehetősége fennáll, a korábban írtak szerint, de - úgymond - amiről nem tudunk, az nem fáj). Ugyanakkor a nagy szabadosságban az emberiség saját függőségeinek a csapdájába zuhanhat, majd az így eluralkodó káosz és anarchia ismét "rendcsinálást" követel, és rendcsinálók bizony mindig akadnak.
A nyugati, pénzen, szabad kereskedelmen alapuló kultúra meghagyja az egyéni felemelkedés lehetőségét, nagyobb teret ad a képességeknek, tehetségnek, személyiségfejlődésnek, képzésnek, figyelembe veszi a jogrendet, csökkenti az elmaradottságot. Bár hisz a felzárkóztatásban, a társadalom itt is "szétszakad", a javak elosztása nincs egyensúlyban, érdekek és befolyások mentén rendeződik ez a modell is, mivel - szintén visszatérve az alapkérdésre - emberek irányítják. A gazdag még gazdagabb, a középosztály egyre szegényebb lesz, és a társadalom belső elégedetlensége, tűrőképessége elérhet egy határt, polgárháború előtti állapotokat hozva létre.
Változás erőszak nélkül - lehetséges?
A fizikai erőszak a legfájóbb és egyben legbutább megoldás, a tehetetlen bírvágy, a düh és a hatalommal visszaélés eredménye: mint a medve, aki ráront áldozatára és széttépi, ehhez inkább csak testi fölényre van szükség. Aki fizikai háborút indít, lelkében háborút vesztett.
A kelet-nyugati ellentét olyan, mint az arab-izraeli ellentét: csontvelőből fakad és megmásíthatatlan. Ha egy tortából mindenki egyre nagyobb részt kér, akkor a matematika csődöt mond és jön az erőszak. Bár be kell vallani - és ezt nem sértésnek szánom -, inkább az óvodában találkozunk ilyesmivel: "Ez az enyém!" - mire a másik: "Nem, ez nem a tiéd, ez az enyém, add már ide!" Később, az iskolában ezek lassan megszűnnek, a gimnáziumban és az egyetemeken pedig egyáltalán nem látni ilyesmit. Valahogy mégis érett, felelős vezetőknél visszatér ez a korszak, korántsem játékos formában. Mint egy eszelős pszichopata játszmájában, játék tankok helyett valódiakat, ólomkatonák helyett családapákat, férjeket vetnek be, akiket hadbíróság elé állítanak, rosszabb esetben a fronton agyonlőnek, ha visszakozni mernek.
Az említett Kína tehát részt kér, és mi más mozgatná az óriáspandát, mint az, ami a medvét, a sast, a tigrist és az oroszlánt is: az evés (nem ritkán a másik testéből). Valaki mindig lőni kezd és a másik visszalő, majd egymást hibáztatják, a világ népe pedig feláldozza magát esendő és önuralom nélküli vezetőiért egyik vagy másik oldalon. Végül egy időleges békekötés történik és a sérelem a szívbe íródik, majd idővel újabb háborút generál. Háború és béke – hosszú és véres történet, elolvashatatlan, megérthetetlen.
Az emberi szív - önmagán uralkodik, vagy másokat akar gyarmatosítani?
Egy reformátor, Kálvin János, egyszer azt mondta: minden emberben királyszív lakozik. Azaz a legfőbb baj az önmagát uralni nem tudó, de másokon uralkodni akaró emberi szívben van. Hiába a judó – amely tudtommal az ellenfél tiszteletén alapszik – ha mégsincs önuralom. Úgy tanultam, a küzdősportok jó része az önvédelemről szól: az ellenfél támadási erejét visszafordítják a támadó felé. Nem kezdeményez, hanem csak védekezik, ez a küzdősport etikája, de lehet, tévedek. A jégkorong persze más: ott nagy bunyók is vannak, sajnos, bár van védőfelszerelés is.
Furcsa ezt kimondani, de az emberi szív gyarmatosítani akar, és ha hatalmat kap hozzá, emellett mások nem tartják vissza, meg is teszi. Így van ez az emberi kapcsolatokban, jelen lehet egy házasságban, a tárgyalóasztaloknál és a hadviselésben is. Legyen nekem több, mint neked, és akkor boldogabb leszek. Nyilván tudjuk, hogy ez nem így van, mert ez a boldogság hamar elillan és jön egy újabb beteges vízió, ahogy ezt az összes nagy hadvezérnél lekövethetjük: nincs megállás, a beteg psziché folyton éhes és bizonyítani akar - elsősorban önmagának.
Éljen az ember keleten vagy nyugaton, területet foglal, birtokol, hódít, agitál, befolyásol, megtéveszt kicsiben vagy nagyban - tisztelet a kivételnek. Azt hiszem ez a kulcs: az emberi lelkekben és az elmékben zajló, szemmel nem látható csaták. Ellentmondásos egy szerv az emberi elme: képes önmagát is becsapni: addig ismételni valamit, amíg elhiszi, hogy igaza van és helyes, amit tenni fog, pedig pár hónapja vagy éve talán rosszul lett volna a gondolatától is, sőt mélyen elítélt hasonló miatt másokat. Az elme fokozatosan homályosodik, az ismétlések, propagandák által, a befolyás nagy úr és élnek is vele.
Egy tabutéma: elgondolkodtam, hogy ha Magyarországnak világhatalmi státusza lenne, mit tenne például a Trianon-kérdésben? Bizonyára előhozná a tárgyalásokon és egyre gyakrabban és erősebben érvelne mellette, hatást gyakorolna a szomszédos államokra, hivatkozna a korábbi jogtalanságokra. Ez bizonyára sokak véleményével találkozna itthon és a határon túli magyarok körében, sőt még etikailag igazuk is lenne, de mihez vezetne idővel? Bele sem merek gondolni. Sok hasonló konfliktus van a világon és mindig akadnak olyanok, akik erőszakkal szeretnék azt megoldani.
A világot vezető államokat megkísértheti és meg is kísérti az a gondolat, hogy erővel szerezzenek érvényt az akaratuknak és számos vezető talán azért sem tesz ilyet, mert nincsenek meg hozzá a katonai és egyéb eszközei. Ahogy világhatalmi lehetősége van egy államnak, láthatóan elgondolkodik a területszerzésen és ne feledjük: a világháborúkat bizony "fű alatt" többen felhasználták egyéni gyarmatosító céljaik elérésére, ide értve a sztálini terjeszkedést, a II. világháború végén, a béketárgyalások idején lezajló szovjet offenzívákat, amikor a világ még a náci terror lefegyverzésén dolgozott és a bűnösök elszámoltatását készítette elő nyugaton. Emellett a háborúk melegágyai a bűnszervezetek tevékenységének, a fosztogatásnak, az embercsempészetnek, a gyerekkereskedelemnek, prostitúciónak, és járványokat, elszegényedést, életre szóló lelki sérüléseket vonnak maguk után. A háború embertorzító hatásairól nem lehet eleget írni és beszélni.
Lelki hadviselés
A fizikai háború rettenetes, de - ki lehet mondani - van egy ennél rosszabb is: a lelki hadviselés, a félelemkeltés és félelemben tartás, amivel a háborúk idején éltek és élnek. Annak idején Leningrád mintegy 900 napos ostromnál is nagy jelentősége volt ennek: a propagandának, bár ebben az esetben Hitler nem állt szóba a megadással, csak előre jelezte az "átgázolás" tényét. Tehát akkor is a földdel tette volna egyenlővé a nagyvárost, ha ők leteszik a fegyvert, stratégiai és kommunikációs okból. Előre kinyomtatta a győzelmi ünnepség szórólapjait és tervezgette a nagy beszédet az alkalomra, érthető volt a későbbi, felettébb nagy dühe a mámoros érzés elmaradása és a visszavonulás miatt. A leírások szerint a Leningrádban meghalt civilek egy része a hosszú hónapokon át tartó halálfélelem okozta stressz, és nem a bombák vagy puskagolyók miatt vesztette életét.
Eszembe jut az evangéliumi mondat: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja.” (Máté ev. 10:28.) A háborúnak vége lesz, ez idő kérdése, nagyon várja ezt egy egész világ. Az emberiség fellélegzik, együttérez, segít, újjáépít, megemlékezik, gyászol, és lesz egy új emléknap, egy nemzeti ünnep, érthető módon. Emlékezni is kell rá, mert a borzalom borzalom marad és jogosan. „Zászlófelvonás, zászlónak tisztelegj!” – mondják majd. De az emberi szív újjáépül-e, ez (számomra) a nagy kérdés, bár azt hiszem, tudom a választ (a történelemből).
A "gyarmatosító" emberi szívvel mi történik majd, főleg a vezetőkben. Mert a háborúk általában nem a nép harcai (kivéve a szabadságharcot és forradalmat), hanem néhány tehetős és befolyásos emberé, akik értenek a beszédhez és adott időben, adott helyen tudják, mit akarnak hallani a tömegek. Úgy gondolom, Arnold Schwarzeneggernek igaza lehet: aki Leningrádból nem tanult, semmiből sem tanul, de talán egy emberfeletti erő megállítja a vérontást.
Hitem szerint van olyan szabadság, ami felette áll a nemzeti „harcos” szabadságeszméknek, és ami a gyarmatosító emberi szívet változtatja meg, nem a fegyverek irányát. Az Újszövetségben azt láttam, hogy egy "ember" úgy hozott világrengető változásokat három és fél év leforgása alatt, hogy közben kizárólag betegeket gyógyított és tanított: szeretetre, tiszteletre, erkölcsre, hitre, a valódi lelki szabadság megélésére. Egy talpalatnyi területet sem vett el senkitől, ő az emberi szívbe próbált emberséget plántálni és a békét hozni. Tette ezt egy erőszakkal gyarmatosító Rómában, amely - ugyan eleinte vonakodott - végül keményen el is járt vele szemben. Bár Ő pont ezért jött: az úgynevezett helyettes áldozatért, hátha lesz valaki, aki elfogadja. Nem kötelező, de ha lesz egy ember is, már megérte. Persze ebből is egy nagy ünnep lett, a húsvét, amit hamarosan megül a világ nagy része, vágyva a békére. Bárcsak gyakrabban volnának égi ünnepeink.
"Zászlófelvonás, zászlónak tisztelegj!" - írhatnám immár zárszóként, és ez a fajta égi zászló (szerintem) a nemzetek felett áll - ahol nincs ukrán és orosz, nincs amerikai és kínai, csak Ember van - egyedi, megismételhetetlen és igen értékes. Az ember értékét az mutatja, amekkora áldozatot hajlandóak érte meghozni.
